Ma egy olyan témát hoztam Nektek, ami merőben messze áll a beauty világtól. Na jó talán nem is, mégpedig olyan formában, hogy utazgatni a legjobb dolog a világon, és amellett hogy csodálatos dolgokat lát az ember, a jelleme és értékrendje is sokban fejlődik. Így ez a "belső beauty-ság"-nak tudható be...:) Szóval a posztsorozat egy élménybeszámoló lesz, amit még pár éve írtam, mikor részt vettem az első igazán nagy kalandomon, Törökországban, egy autós körúton. Volt itt sok ismerkedés- emberekkel, kultúrával, magammal és a világgal, rengeteg utazás, vadkempingezés, pihenés és fárasztó kirándulások, halálközeli élmény és egy kis merész dolog is, de nem lövök le mindent előre. :) Személy szerint én imádok utazni és közben írogatni, mert olyankor a legfrissebbek az élmények és a leghitelesebben lehet leírni az érzéseinket az adott körülményekkel kapcsolatban. Ezért ez a bejegyzés is történet alapú. Fogadjátok sok szeretettel hát az első részt!

A négy fős kis társaságunk az autóban ül Budapesten hajnali 5 óra 57 perckor, motor beindít, majd kezdetét veszi a nagy utazás, az első igazi nagy kalandom. Röszkéig gyors és gördülékeny utunk volt, amíg el nem érkeztünk a határhoz. A kilóméteres sorokban és az egyre növekvő melegben németek, törökök, szerbek sokasága várja, hogy araszoló tempóban, de végre kijuthassanak a dugóból. A fáradtságunkat egy kis feszültség fűszerezi meg. N, a sofőr kitartóan tolja az autót, Ivett, a testvérem is besegít, E. pedig a volánnál. Fékez, felenged, fékez, felenged...és a végeláthatatlan sorból röpke 3-4 óra alatt kikerülünk, át a ...csodálatos...Szerbiába. Na mert ha még csodálatos lenne! A határnál a nyomor fogad minket. A szerb autósokat könnyű felismerni: vagy idegesen dudálnak, vagy a sávokat figyelmen kívül hagyva közlekednek. Nem hogy az épített környezet nem nyűgöz le, de a táj sem. Aztán elérkeztünk az első kijelölt állomásunkhoz, a Duna-Tisza torkolatához. Egész szép. Egy kis pihenés, merengés, de ez inkább a horgászok terepe. Indulás tovább!

Az útépítések, kerülések, bolyongások, dugók következménye, hogy jó néhány óra késéssel érkeztünk meg, az este 9-10 óra helyett. Szerbia nyugati része, a majdnem érintetlen természet már csodálatos. Erdők és hegyek óriásként magasodtak felénk az éjszaka. Az alagutak sorra váltották egymást. Eleredt az eső, így egy útszéli kis hotelben kötöttünk ki, aminek a hangulatos, pici szobáiban aludhattunk még egy utolsó kényelmeset.

A második napra csak 3-4 óra utazást terveztünk, de ettől eltérve egész nap úton voltunk, rövid pihenőkkel enyhítve az út hosszát. Aztán lám! Még aznap elértük a bolgár-török határt, ahol az 5 vagy 6 átkelő egyikén be is jutottunk Törökországba. Először itt ébredt fel bennünk az izgalom és ujjongva vártuk, hogy egy másik kultúrába csöppenjünk. A határtól nem mentünk messzire, mert lassan lenyugvóban volt a nap, ezért tábort vertünk egy fasor mögött egy learatott, szúrós búzamezőn, ahol elbújva a külvilágtól felállítottuk a sátrainkat. Megmelegítettük, megfőztünk a vacsoráinkat, jóllaktunk és bekucorodtunk a sátrakba. Nekem ez volt az első ilyen vadkempinges, vagy egyáltalán sátras élményem! Mikor teljesen koromsötét lett az éjszaka, megcsodálhattuk, hogy milyen varázslatos a fényszennyezésmentes égbolt. A megszámlálhatatlan csillagok csak úgy fénylettek az égen! Ilyet egy városi lány nem gyakran lát.... 10 óra tájékában valami farkasvonyítás szerűre riadtunk fel, ami a közeli falu felől jöhetett. Egyre hangosabb lett, mire megállapítottuk, hogy török zene szól, de nem az a hagyományos, vidám fajta, hanem lassú és sirató hangulatú. Mintha csak emberáldozatot mutattak volna be és a búcsúzene is a szertartás része. Valószínűleg ima volt. Szerencsére hamar abbahagyták és a természet zajainak nyugodtságában szenderülhettünk álomba. ...Mindaddig míg Ivett hajnali kiáltására nem ébredtünk, mert (a szél okozta neszről) azt hitte, hogy valaki járkál a sátrunk körül. A korai kelés valami eszméletlen volt ott a búzamezőn! Végignéztük a napfelkeltét, majd a reggeli hűvösségben, a szabadban elfogyasztottuk kis reggelinket. Gyors fogmosás és irány Isztanbul.

Az autópálya fizetőjénél a török bácsika kedvesen, magyar szavakkal próbált meg kommunikálni velünk. A "szervusz kollega" után megkérdezte, hogy Madzsarisztánból, Budapestről jöttünk-e. Parkolás a város szélén, majd a terv az volt, hogy gyalog bevesszük a várost. Rögtön egy útszéli büfében ebédeltünk, minden óvva intés ellenére, de kimondottan finom volt a helyi döner. Alig jutottunk el a belvárosba, a térképfürkészés közepette, egyszer csak ott termett egy török férfi, aki nagyon barátságosan kísért minket tovább az úton, mint egy idegenvezető és közben angolul beszélgettünk vele. Kiderült róla, hogy  helyi egyetemen tanít angolt, történelmet és irodalmat. Végigsiettünk a bazáron, ahol egy teljesen más világ tárult elénk, össze sem hasonlítható egy piaccal sem! Színes kasmír és selyemsálak, aranyékszerek tömkelege, bőrtáskák, kerámiák és apró szuvenyírek halomban hevernek mindenfelé a polcokon és a török eladók édesen próbálnak becsalogatni mindenkit az üzleteikbe, vagy rögtön ránk sózni valamit. Ez más élethelyzetben nagyon zavaró lenne, de ott bele lehet élni magunkat ebbe a hangulatba, mintha csak a városi élet részesei lennénk már évek óta. Ha kinézel valamit magadnak és visszateszed - mondjuk az ára miatt -, megkérdezik, hogy mennyiért vinnéd el és megpróbálnak alkudni. Annak ellenére, hogy mindenhol az alkudozás fontosságáról írnak az interneten, a személyes tapasztalataim nem azt mutatták, hogy erre mindenki vevő lenne. Az "útikalauzunk", Osman elvezetett minket jó messzire, majd megmutatta, hogy merre menjünk és miket érdemes megnéznünk. Javasolta, hogy ő tud egy helyet a tenger mellett, ahol aludhatunk, találkozzunk este, vacsorázzunk együtt és mindent megbeszélünk majd.

Egész nap sétálgattunk a belvárosban, azután egy szép, fasoros parkban próbáltuk megkeresni a Topkapi palota bejáratát. Ugyan csodás volt, de egyikőnk sem tartotta különösképp érdekesnek.

Miután visszamentünk a turisták belvárosába, N. vett egy magyar nyelvű útikönyvet, majd egy árus elvezetett minket egy bőrműveshez, miután naivan azt mondtam, hogy engem érdekelnek a bőrkabátok. Sose mondjátok ezt egy árusnak, ha megkérdezi! Kicsit bizarrnak tűnt az egész helyzet. Egy kis sikátorból nyíló épület ikszedik emeletére irányított minket. Almateával kínált, a szokáshoz híven, amit ugyan félve, de megittunk. Közben egy fiatal fiú mutogatta nekem az elavultabbnál elavultabb bőrkabátokat és meg akart győzni, hogy mennyire jó, vagy mennyire jó lesz, ha átalakítja. Miután megtudtuk az árát, tervbe vettük, hogy minél hamarabb lelécelünk, de ez a törökök társaságában nem megy olyan könnyen. Maradtunk, míg elfogyasztottuk a teánkat, beszélgettünk, aztán távoztunk, mikor a poénkodás odáig fajult, hogy úgy éreztük, hülyének néznek minket. Visszamentünk a Kék Mecsethez, amibe a fáradtságunk, a meleg és a nagy sor miatt nem mentünk be, csak bekukkantottunk. Rengeteg turista volt benn és néhányan imádkoztak a templom hátulsó részében. Ezután visszasiettünk az autóhoz, mert késésben voltunk az étteremből. Találkoztunk Osmannal és beültünk egy elég drága vendéglőbe, ami a váci utca szerű éttermes negyedre hasonlított. Beszélgettünk, török szavakat tanított és megkóstoltuk a kebabot és egy török édességet. Búcsúzkodás után visszamentünk az autóhoz, ahol két épület közt, pár méterre a tengertől kaptunk egy kis helyet a sátrainknak. Több, mint 10 kilómétert gyalogoltunk aznap, úgyhogy az alvás könnyen ment. Amit meg kell hogy még említsek Isztanbullal kapcsolatban, az a közelekedés. Tömeg, dugók, dudaszó-dudaszót követ, sávok nincsenek, a közeledési szabályokat nem tartják be, a piroson is átmennek, a gyalogosokra egyáltalán nem figyelnek és sehol sem lassítanak. Ja, és talán náluk valamennyi alkoholt lehet fogyasztani akkor is, ha vezet az ember. 

A negyedik nap reggelén kevés időnk volt csak a komp indulásáig, ezért csak gyorsan körbejártuk még egyszer a bazárt, hogy ajándékokat vásárolhassunk. A kompon találomra beültünk egy helyre, amiről később kiderült, hogy első osztály, de nem zavartattuk magunkat és a két órás utat így a legszebb, legtágasabb részben tettük meg. Valamiért nagyon viszkettem egész út alatt. Aztán kikötöttünk Bandirmában, ahonnan kocsival indultunk tovább Akhisarba. Ez egy picike város, ezért a turisták kuriózumnak számítanak ott. Próbáltunk egy kis éttermet enni, de miután a nagy bolyongás után sem találtunk semmi barátságosat, megkértünk egy parkolóőrt, hogy ajánljon egy jó dönerest. Némi néma activityzés után törökül a lapra írt, ami máig sem derült ki, hogy mi, majd készített egy ábrát...Ennek sem volt sok értelme. Az egyik boltból kijött az összes fiú, ami legalább 15-öt takart, csak azért, hogy stíröljenek. Végül az egyik, angolul jól beszélő fiúcska vezetett minket egy helyre. Ezt bírom a törökökben. Mindenki segítőkész és mindenkinek van egy ismerőse, rokona, akihez menjünk el, mert segít. Még mindig viszkettem... Nagy nehézségek árán, de találtunk egy gyógyszertárat, ahol a férfi nem beszélt angolul, de felhívta egy barátját, aki viszont igen. Telefonon közvetítte a gyógyszerésznek, hogy mit mondunk, aki a viszketésemre egy calcium sandost adott. 

Az étkezésünk után találtunk egy klassz kempinghelyet. Egy nádas melletti olivás és fügefás ültetvényen vertünk tábort. Minden egész jól alakult, míg a kiütéseim nem tértek vissza. Egyre több lett és egyre nehezebben kaptam levegőt. Egy jó bő fél órás gyógyszerezés, antihisztamin és fuldoklás után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz feladni ezt a jó sátras helyünket az estére és kórházba menni....

Nos ez egy újabb kaland, amit a következő részben fogok leírni...:)